Hétvégén meghívásos alapon Ukrajnában jártunk egy buszos kirándulás keretében, erről ejtenék pár szót, hogy ne váljon teljesen köddé a felejtésben.

Maga a kirándulás életem egyik legrosszabb élménye volt, főként annak szervezetlensége és a társaság milyensége miatt, de ebbe most inkább nem megyek bele :)

Az indulás napja nagyrészt utazással tellt, az első óra még (viszonylag) boldogan, aztán az egész buszban kihangosított mulatós, rendkívül kiforrott szövegvilágú és mély mondanivalójú slágerek pillanatok alatt elvették a kedvemet. A határon három órát várakoztunk, és azért csak ennyit mert kifizetett a busz 12.000 Ft-nyi "különeljárási díjat". Bravo korrupt ukrán határőrök. Az egész eljárás szocializmus korabeli hatást keltett, begyűjtötték az útleveleket, mindenkinek egy papírt kellett kitölteni minden adatával és más hülyeségekkel, majd állítólag több helyen is kellett pecsétet szerezni bizonyos papírokra.

Az első komolyabb megállónk Beregszász városa volt, színmagyar település, ami sajnos rendkívül lepusztult állapotban van. Az idegenvezető szerint ez nem véletlen, valahogy a magyar településeknek kevesebb jut a kijevi pénzeszsákból, ez be is igazolódott a nagyrészt ukrán lakosú városok láttán, amelyek sokkal jobb állapotban voltak. Említésre méltó dolgot nem láttunk, az egészben annyi volt az érdekes, hogy először láttuk meg milyen a kárpátaljai valóság.

Ezt követően Bene települést vettük vélba, ahol falusi vendéglátás keretein belül szállásoltak el minket. A helyünk meglehetősen szerény volt, a tisztaság nem volt kifogástalan, és a ház előtt futó főút zaja sem kellemesen hatott ránk, különöseb az éjszakai alvás óráiban. Az első este ukrán nemzeti ételeket tettek elénk, állítólag finomak voltak, az én kényes ízlésemnek azonban nem jöttek be, maradtam a szendvicsnél meg a csokinál.

Másnap célba vettük Munkács várát, ami sajnos nem tudta megtörni csalódott hangulatomat. Kívülről még rendben volt az épület, belülről viszont nagyon igénytelen, sehol egy magyar felirat, a kiállítóteremben a vitrinek koszosak, néhol pókhálósak voltak, néhány kommunista vezető fényképe után pedig megtekinthettünk pár sílécet és egy kb 30 évvel ezelőttről ottmaradt elektronikai termékeket népszerűsítő hirdetést is. Mindezt egy várban, ami jelentős magyar történelmi emlék. Bravó.

Ezt követte Ungvár, ez a város már rendezettebb volt, persze még így is elmarad a legtöbb magyar város színvonalától. Végigjártunk egy skanzent, bementünk egy templomba és ennyi volt, ugyanis a társaság már be volt jelentve estére egy borkóstolásra. Semmi szabad program, semmi egyéb nevezetesség (a várba sem mentünk be), utaztunk 600 km-t, és ahelyett, hogy a helyi sajátosságokkal és látnivalókkal ismerkednénk délután 3 órakor elindulunk vissza a szállásra mert annyira fontos az a borivás. Természetesen mi ezt a remek programok szkippeltük.

Másnap reggel már indultunk is haza, miután a mulatós kazetta bekerült és az egymás után körbejáró pálinkásüvegek harsány jókedvet varázsoltak kedves utastársaink arcára a mi vérnyomásunk rohamos emelkedésbe kezdett. Az első döbbenet az volt, amikor a "zenét" felnyomták max hangerőre, a mély hangoknál már torzított az egyébként is gyatra minőségű hangszóró, és zengett a busz az épületes szövegektől: "Csacsiság a boldogtalanság", "Eliszom a zab árát", vagy "Beviszem a roma lányt a sátorba".

Tokajban még megálltunk, hogy bedobjunk egy nem friss rántott húst egy pókhálós borospincében 2500 Ft(!)-ért, majd véglegesen hazafelé vettük az irányt. Mivel már a kikészülés határán álltunk, sikerült elintézni, hogy Sláger rádióra váltsunk. Három számon át tartott a csoda, amíg valaki beordította a következőt: "Vegyétek már ki ezt a kazettát, ennek a zenének nincsen semmi üzenete!" A rádiót lekapcsolták, ami nem is volt baj, nekünk ilyen előzmények után a csend maga a megváltás, de nem, nem és nem. Az emelkedett hangulató banda különböző népdalokat kezdett ordítani, olyan hangerővel, hogy a fülemben maximumon dübörgő rákenrollból szinte semmit nem hallottam. Ezt 4 órán keresztül kellett elviselnünk, remek slágerek mentek, az átlagosan 50+ évjáratú társaság olyan remekül énekelte a "János bácsi kukacot eszik" című nótát, vagy a "Debrecenbe kéne menni" című örök opuszt, hogy a könnyem kicsordult.
 

A buszról való leszállás a három nap egyértelműen legpozitívabb élménye volt, a borzalmas kirándulás végetért...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.